A HÓNAP EMBERE

Lerajzolni a kimondhatatlant - Komáromi Erzsébet Katalin művészet-terapeuta

 

 

„A siker nem rajzban mérhető, hanem viselkedésben” – állítja Komáromi Erzsébet Katalin iparművész, művészet-terapeuta, aki az interjúban mesél a terápia menetéről, az ellazulást segítő technikákról és a közösség erejéről is. Az Egészséges Lelkű Ifjúságért Pro Juventa Alapítvány munkáját 2006 óta a MOL Gyermekgyógyító Program számos évben támogatta.

 

 

Mi a különbség és a hasonlóság művészet és művészetterápia között? Milyen folyamatok zajlanak le az alkotókban?

 

Mindkettő egyfajta kommunikáció, ami valamit elmond az emberről. A vizuális kommunikáció azonban sokkal direktebb, zsigeribb a verbálisnál, és egy csomó olyan tartalma is van, ami a tudattalanból születik meg. Ez az alapja a képzőművészet-terápiának. Azok a gyerekek és felnőttek, akikkel foglalkozom – mint minden pszichés sérüléssel élő ember – szóban sokkal nehezebben fejezik ki magukat, az érzelmeiket, az indulataikat. Ám míg a művészet önmagában használja a vizuális kommunikációt, reflexió nélkül, addig a művészetterápiában az önkifejezés apropó arra, hogy egy belső érzésre vagy megmozdulásra szóban reflektáljunk. A művészet ez esetben valamiféle megszólításnak az alapja. Húsz éves működésem egyik nagyon fontos területe az, hogyan lehet olyan helyzetet teremteni, amelyben a résztvevők játéknak fogják fel az alkotást. Mert a játék során kiengednek a belső görcsök, megfogalmazhatom akár a legbensőbb gondolataimat. Ez egy köztes tér az objektív és szubjektív valóság között. Egy mintha-tér.

 

Hogyan zajlik egy művészetterápiás alkalom?

 

Ellazító kérdésekkel kezdünk. Például: „Mondj egy képet, amely hasonlít ahhoz, ahogy most éppen érzed magad!”. Ez már nagyon sokat elárul a résztvevők lelkiállapotáról, és a csoportban lehet egy kicsit kérdezgetni erről egymást. Utána rátérünk az alkotásra, ami lehet irányított (meghatározott tematika alapján) vagy szabad. Azért szeretem jobban a szabad alkotást, mert akkor mindenki azt a témát hozza elő, ami neki éppen a legfontosabb. Amikor elkészültek a művek, kitesszük őket a földre, és, hogy megelőzzem az iskolás „rajzelemzéseket”, megkérdezem: „Benned milyen érzéseket kelt ez? Lehetnének a te érzéseid is? Indulatokat vált ki?”. Ezek után az alkotó is elmondja, hogy mit szeretett volna és mennyiben ért egyet az elhangzottakkal.

 

 

Milyen eszközöket használ a foglalkozások során?

 

Nekem nagyon fontos, hogy minden fellelhető eszközt ki tudjak tenni, hogy azok inspirálóak legyenek, és ha valaki csak rájuk néz, már izgalom és tettvágy fogja el. Szabadságot kell ugyanis adni abban, hogy ki milyen eszközt használ, mert ez is lazítóan hat. És az is nagyon jellemző, hogy ki milyen eszközt választ, ki mekkora területen dolgozik. Szerencsém van, hogy az Új Európa Alapítvány jóvoltából van egy nagyon jól felszerelt grafikai műhelyem, amiben mindenféle technikát fel tudok kínálni.

 

 

Vannak olyan technikák, amelyekkel el tudja lazítani és gyors sikerélményhez tudja juttatni a résztvevőket?

 

A monotípia például egy olyan műfaj, amit még a professzionális művész sem tud egészen tudatosan irányítani, tehát ott muszáj az eszközre hagyatkozni. Viszont akármilyen nyomot hagy is az alkotó a papíron, az mindig gyönyörű lesz. Különösen azoknak az embereknek ragyogó lazító feladat ez, akik nagyon kontrollálják magukat, és általában nagyon merev rajzokat készítenek.

Jól ellazít a közös rajzok készítése is. A résztvevők kapnak egy-egy lapot, elkezdenek rajzolni, és pár másodpercként, egy jelre továbbadják a szomszédjuknak. Közben két terapeuta figyeli, hogy ki mit tesz be a rajzokon keresztül, aminek nagyon érdekes diagnosztikus szerepe is van. A súlyosan magatartászavaros gyerekek például tele fogják rajzolni a papírt tragikus és agresszív jelekkel, besatíroznak mindent. Az is érdekes, hogy ki hogyan viszonyul ahhoz, ami már a lapon van, amikor a papír hozzákerül: ha például van egy fél arc, akkor befejezi-e, vagy valami mássá átalakítja. Ezekből rengeteg információhoz jutunk a kezdőkörben, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna.

 

A hatékonyság és a siker nehezen megfogható fogalmak ezen a területen. Tudna a saját gyakorlatából erre példát hozni?

 

A kedvenc példám az egyik első kliensem volt a gyerekosztályon. A 18 év körüli, súlyos értelmi fogyatékos fiú nem tudott se írni, se olvasni, komoly családi krízisek után került oda, masszív depressziós tünetekkel. Amikor Gábor bekerült a csoportba, rögtön mondta, hogy esze ágában sincs rajzolni, viszont talált egy nagy zsák műbőrt, és mivel bőrdíszműves szakiskolába járt, szerette volna kilyukasztgatni azokat. Hosszú hónapokig tartott, mire az összes bőrt, milliméterről-milliméterre kilyukasztgatta. Ma úgy érzem, ez az időszak kellett ahhoz, hogy megízlelje, őt ilyennek és így fogadják el, így szeretik, így kap bizalmat. Amikor elfogyott a bőr, még mindig nem akart rajzolni, csak valami sablonnal, és egy nagy kerek vajas dobozt rajzolgatott körbe. Egy idő után rávezettem, hogy ezeket a köröket ki is lehet színezni, majd pedig, hogy ilyen színezéseket sablon nélkül is lehet készíteni. Jó ideig dolgozott így, aztán talált a szekrényemben egy könyvet, amelyben Magyarország kastélyai és kúriái voltak láthatók fekete-fehér képeken, romokban. Ezeket a kis képeket kezdte másolni, ráadásul hatalmas papírra, színes olajpasztell krétákkal. A krétarajzok ugyan köszönőviszonyban sem voltak a fotókkal, de tobzódóan színes, csodálatos paloták születtek Gábor keze alatt. Amikor a Műcsarnokban rendeztek egy nemzetközi Art Brut kiállítást, a magyar szervező az ő alkotásait tette be hazai részről.

 

Milyen belső fejlődés ment végbe benne?

 

Ez a fiú, enélkül az eszköz nélkül semmire sem lett volna képes, még arra sem, hogy, mint most, a szomszédoknál gyűjtse az avart, elvégezzen egyszerű kerti munkákat. De a rajz által első körben az osztályon az addig kirekesztett, buta gyereket a többiek elfogadták, a közösség teljes értékű tagja lett. Ő pedig kinyílt, barátai lettek, képes lett formálni a gondolatait, bizonyos munkákat már el tudott végezni, az élete minden területére kihatott ez.

 

 

Ezek szerint a művészet-terapeuta a személyiség alakulásában méri a sikert?

 

Első körben akkor érzem sikeresnek a folyamatot, ha látom megnyílni a gyereket, és látom, hogy képes a kortársai között kapcsolatot kialakítani, képes megfogalmazni az érzéseit, az indulatait szóban is kifejezni, képes önmagát és a saját helyzetét megérteni abban a környezetében. Tehát a siker nem rajzban értendő, hanem viselkedésben, a személyiség visszajelzéseiben, a kommunikációban. 2-3 ülés után általában már érzékelhető, hogy megtörtént a csoda, az illető képes másképp nézni az életére, képes nyitni, képes elindulni. De ezt sosem a saját sikeremnek könyvelem el, mert mindig csapatban dolgozunk, a pszichológussal, a pszichiáterrel együtt, ezért ez közös siker.

 

Szokott betegség alapján ajánlani technikákat?

 

Nem, mert meggyőződéses híve vagyok annak, hogy a gyerek válasszon. Például egy depressziós gyerek úgysem fog tobzódóan színes, puha krétákat választani, sokkal inkább egy ceruzát, amellyel egzaktabban tud rajzolni. Aki belülről szét van esve, az ragaszkodik az igen merev formákhoz, mert akkor a papíron létrehozott univerzum is az ő lelkét fogja tartani. Egy ilyen gyereknek nem is kínálnék fel másik technikát, mert nem érezné jól magát benne.

 

Olyan ez, mint amikor valaki elmeséli a másiknak a problémáját?

 

Pontosan. Mintha felsikoltana, hogy „Nézzétek, ilyen merev vagyok, és nem tudok ebből kitörni!”. És rögtön kaphat segítséget a többiektől, akik nézik a rajzokat, beszélgetnek róluk, és olyanokat kérdezgetnek, hogy „Mi lenne, ha kicsit másképp gondolkodnál?”, vagy „Nem lett volna jobb, ha ide egy kis bozótot festesz?”. Van egy olyan terápiás trükköm, hogy felkínálok egy csomó kivágott formát (például erdőt, idillikus házat, kedves állatokat, szép embereket ábrázoló kis képet), amelyekkel kiegészíthetik egymás alkotásait. Nagyon érdekes, ha bekerül egy ilyen jelentésmódosító jelentés a papírra, mert az egy üzenet is a készítőnek, hogy lehet másképp is fogalmazni, lehetnek más utak is, és ha erre ráérez, az már egy csöpp nyitás kifelé. Ez a reflexió, illetve a többiek alkotásai csodálatosan megérinthetik őket, és még csodálatosabb, hogy ezeket nem én mondtam ki. Ez a technika kihasználja a közösség erejét is.

 

Az interjút Illényi Balázs készítette, mely az Új Európa Alapítvány jubileumi kiadványában jelent meg nyomtatásban.